|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 17 találat | lapozás: 1-17 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Oláh József 1999. június 18.Az Oroszhegy községhez tartozó Ülkén, ezen a kis településen június 13-án Bálint Lajos nyugalmazott érsek megszentelt három új harangot és egy emlékművet, amit a három falu (Ülke, Tibód, Szenttamás) hősi halottjainak tiszteletére állítottak. Három évvel ezelőtt, Oláh József plébános vezetésével, szinte teljesen önerőből templomot épített a falu magának. A faluból elszármazott ülkeiek csatlakozni akartak az otthon maradt templomépítő falus társaikhoz, és elhatározták, hogy a templomnak harangokat öntetnek. A tehetősebbek többet, a szegényebbek kevesebbet, de mindenki szívből adta adományát, amiből összegyűlt az a nem kis összeg, ami fedezni tudta a harangöntés. A hősi halottakról való megemlékezést jelképező, Tamás István kőfaragó mester által készített emlékmű is az ülkeiek áldozatkészségének eredménye. /Derzsy András: Harang- és emlékműszentelés Ülkében. = Udvarhely Szék (Székelyudvarhely), jún. 18./2001. október 12.Kovásznáról, illetve Székelyudvarhelyről érkezett e-mail-küldeményekben a szerzők, Tőkés László református püspök védelmére keltek, akit mint ismeretes, a legutóbbi SZKT-n megrovásban részesítettek a választási kampányban tanúsított magatartása miatt. Az RMDSZ Kovászna városi szervezetének választmánya felhívásában olvasható: "Tiltakozunk a Tőkés László lejáratását célzó meg nem szűnő kampányok ellen. Kinyilvánítjuk: Tőkés Lászlónak mélyen a romániai magyarság érdekét szem előtt tartó - az RMDSZ-en belül is pillanatnyilag szinte magányosnak tekinthető - harcára, véleménynyilvánítására szükségünk van, és e harcban támogatásunkról biztosítjuk tiszteletbeli elnökünket." A székelyudvarhelyi levél aláírói aggasztónak tartják, hogy "Marosvásárhelyen, szeptember 29-én az SZKT gyűlése etikailag megrovásban részesítette Tőkés László püspök urat, az RMDSZ tiszteletbeli elnökét. Tőkés László meggyőződésből, népe iránti felelősségből és szeretetből bátorsággal kész volt mindig vállalni 1989 előtt és után nehéz viszonyok között az igazságért és a szabadságért folyó küzdelmet másokért, értünk is. Tőkés László nemzetközi tekintélyű képviselője az erdélyi magyarságnak, mégis oly sokszor elszigetelték, lemondásra kényszeríteni akarták, lejáratásával megsemmisítésére törekedtek. Bűn mások tekintélyét megbélyegzéssel rombolni, és úgy próbálkozni az érvényesülés, felemelkedés lépcsőin felfelé ívelni, nagynak és hatalmasnak, sőt erkölcsösnek tűnni. 11 év alatt sikerült az erdélyi magyarságot szétverni, a "temesvári élőláncot" széttépni, amelyet Tőkés László küzdelme összefogott, összetartott. Vegyék észre már romokban van közösségi életünk.Tartsanak önkritikát!..." A levelet aláírják: Hegyi Sándor ref. lelkipásztor dr.Oláh József orvos, dr. Pop József orvos, Komoróczy György újságíró, dr.László Dénes orvos, dr. Lőrinczi Csaba orvos, dr. Pelok Benedek orvos, dr. Kinda Levente orvos, Füley László vegyészmérnök, Incze Béla ny. mérnök, Szőke László újságíró, Balázs Árpád szerkesztő, dr. András Zoltán orvos, Nagy Pál ifjúsági vezető, Péter Péter gépészmérnök, dr. Szentannai Dénes orvos, Orbán Attila közgazdász. /Tőkés László védelmében. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 12./2003. április 8.Huszonkét év óta nem volt ilyen mértékű gyógyszerhiány Székelyudvarhelyen a kórházban, állította Oláh József, az intenzív osztály vezető főorvosa. Tűk, érzéstelenítők, altatószerek, oldatok...valamennyi hiánycikk ma a kórházban. A nemcsak Udvarhelyszéket, de a környező megyék lakóit is ellátó, szakmailag jól felkészült orvosokkal tevékenykedő udvarhelyi kórház adóssága több mint 30 milliárd lejre rúg. Balázs Piroska, a kórházi gyógyszertár főgyógyszerésze az elmúlt hetekben segélykérő levelet küldött a sajtónak. A helyzetet ismertették valamennyi fórumon, pénz azonban sehonnan nem érkezett. A vészesen eladósodott székelyudvarhelyi kórház évek óta a jószívű adakozók - a helyi egyházak, a vállalkozók, a helyi Caritas szervezet és a Mallersdorfi Ferences Nővérek - segítségével tud csak létezni, Nagy Ágnes ápoló igazgató is megerősítette: "Két éve nem vásárolt a kórház pelenkát, lepedőt, pokrócot, tisztítószert, tápszert. A legtöbb ilyen jellegű fogyóanyaggal a ferences nővérek látnak el bennünket."/Fábián Kornélia: A székelyudvarhelyi városi kórház kórlapja. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 8./2005. március 8.Visszautasította az RMDSZ helyi szervezete által felajánlott oklevelet Oláh József, a Kolozs megyei Kisbács református lelkésze az RMDSZ tizenötödik születésnapi ünnepségén. Oláh József elmondta, több oka volt annak, hogy visszautasította a helyi RMDSZ elismerő emléklapját: „Úgy érzem, magánszemélyként semmit nem tettem az ifjúsági házért, lelkipásztorként pedig csak a kötelességemet teljesítettem, amikor segítettem. Lelkiismeretem ellen cselekedtem volna, ha elfogadom az oklevelet attól a szervezettől, amely bele próbált szólni az egyházam ügyeibe” – jelentette ki a református lelkipásztor. Tavaly karácsonykor a helyi RMDSZ elnöke negyedmagával megjelent a parókián, és a tervezett ünnepség módosítását kérte. „A presbiterek jelenlétében kioktattak, hogyan kell megszervezni egy református karácsonyi ünnepséget” – jelentette Oláh József. Deák Ferenc, a helyi RMDSZ elnöke nem kívánta kommentálni az esetet. /Valkai Krisztina: Oláh József nem vette át az emléklapot. = Krónika (Kolozsvár), márc. 8./2008. február 29.Több mint félszázad után esély kínálkozik a Szilágy megyei Nagyilonda község református templomának megmentésére. Az 1903-ban épült templom teljesen leromlott, az ablakok hiányoznak, s a tetőszerkezet is felújításra szorul. Az úrasztalát évekkel ezelőtt ellopták. Az elmúlt év folyamán próbáltak ellopni a templom harangját is. 1910-ben Nagyilonda 1167 lakosából 661 román és 445 magyar volt. A 2002-es népszámlálás lényeges elrománosodást mutatnak: Ilonda és a hozzá tartozó 11 település 2589 lakosából 2325 román, 244 roma, 17 magyar, 2 ukrán és 1 német nemzetiségű volt. A helyzet ma még szomorúbb. Nyeste Csaba református lelkész elmondta, a gyülekezetnek jelenleg már csak öt tagja maradt. A templomhoz hasonlóan pusztulásra ítélt parókiának a második világháború óta nincs állandó lakója. Oláh József, Kisbács lelkésze 49 évre kötött haszonbérleti szerződést a parókiára, s egyúttal arra is ígéretet tett, hogy idővel a templomot is feljavítják. A parókiában és a hozzá tartozó kertben üdülőközpontot terveznek a kisbácsiak. /Bálint Eszter, Püsök Annamária: Akikért már nem szól a harang. = Krónika (Kolozsvár), febr. 29./2008. március 3.Fennállásnak ötödik évfordulóját ünnepelte az Agnus Rádió március 1-jén Kolozsváron. Oláh József esperes beszéde után igényes produkciókban lehetett gyönyörködni. A legkisebbek örömére Demeter Ferenc és Vincze László adott elő bábjátékot. Több iskolai csoport és kórus is fellépett. Adorjáni László, a rádió igazgatója elárulta: több éves kívánságnak tesznek eleget hamarosan, sikerült elérni, hogy átvehessék a Kossuth Rádió bizonyos műsorait. /S. B. Á. : Ötéves az Agnus Rádió. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./ Az Agnus Rádió a református egyház tulajdonában van, különböző felekezeti műsorokat is sugároz.2009. április 20.Főcze Gyula, sepsiszentgyörgyi okleveles közgazdász, a Kovászna megyei prefektusi kancellária volt igazgatója egyetért Traian Basescu államelnökkel, ugyanis Kovászna megyében valóban létezik etnikai alapon történő tisztogatás! Alig fejezte be egyik székelyföldi látogatását Basescu elnök, a Kovászna megyei prefektusi intézményben néhány sepsiszentgyörgyi román állampolgárnak felbontották a munkaszerződését. Az első volt György Ervin prefektus, utána következtek közvetlen munkatársai: Szabó Edit sajtószóvivő, Oláh József tanácsadó, Gerendi Mónika személyi titkár és Főcze Gyula kancelláriaigazgató. Utóbbi három 2009. február 16-ával kezdődően, prefektusi rendelet alapján vált meg az intézménytől. Szabó Editnek sikerült nyugdíjba vonulnia. Akik utcára kerültek, mindannyian magyarok, helyükbe románok kerültek. Főcze Gyula elbocsátása előtt javasolta Codrin Munteanunak, az új prefektusnak, mivel a megyében többségben magyarok élnek, sokan jelentkeznek fogadóórákra, akik csak magyarul beszélnek, rengeteg panaszlevél érkezik az intézménybe szintén magyar nyelven, és több esetben kell magyar nyelvű dokumentumokat román nyelvre fordítani, ezért maradjon meg a kancellária. Hiába volt a javaslat, utcára kerülnek mások is, magyar igazgatók és más magyar tisztségviselők. /Főcze Gyula: Az államelnök igaza és az okleveles csövesek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 21./2011. október 4.Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térbenRecenzió Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik. Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában. A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer... Alapítók, közdők, vitatkozók Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni. E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák. A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog. A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat. A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára. Súlyos vétek Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy. Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül. A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására. Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit. A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed. Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt. Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal. A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket. A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései. S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal). A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek. A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé. Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén. Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is. Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak. A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait. Átmeneti rítusállapot A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal. Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető. E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal. A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál. A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély... Brassai példája Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében. Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is. Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait. Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll... A. Gergely András Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. július 5.Kezdődik a IX. Partiumi ÍrótáborKilencedik alkalommal szervezik meg Nagyváradon a Partiumi Írótábort, július 5–7. között. Barabás Zoltán szervező, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke elmondta: idén elsősorban a régió kortárs magyar alkotóira koncentrál a rendezvény, de teret kapnak a kiadók és a kritikusok is. „Egyrészt szeretnénk felleltározni a rendszerváltás után alkotó partiumi magyar szerzőket, másrészt a 90-es évektől szinte lebénult műkritikának is helyet adunk a táborban” – mondta el Barabás Zoltán. Az elnök fontosnak tartja azt is, hogy az alkotók a kiadókkal tárgyalhassanak, mindkét fél felsorolhassa a problémáit, hiszen tudvalevő, hogy nemcsak a pénztelen írók számára nehéz könyvüket kiadatni, a kiadók többsége is anyagi nehézségekkel küzd. Az írótábor megnyitóját csütörtökön délután ötkor tartják a nagyváradi Góbé csárdában. Barabás Zoltán köszöntője után zenei témájú ex librisekből nyílik kiállítás, majd a tábor rendszeres meghívottja, Pomogáts Béla irodalomtörténész veszi számba a partiumi magyar irodalomtörténetet. Este több könyvbemutatóra és előadásra is sor kerül, közben Tőzsér József, a Pallas–Akadémia Kiadó vezetője, illetve Kozma Mária főszerkesztő előadását is meghallgathatják a résztvevők. Másnap reggel Horváth Béla irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem dékánja tart előadást, majd a nap folyamán bemutatják Benő Attila, Oláh József két-két kötetét, illetve Oláh János Száműzött történetek című könyvét. Költők, szerkesztők, műhelytitkok címmel tart előadást Dénes László költő, kiadóvezető. Szombat reggel Tőkés László európai parlamenti képviselő tart előadást Kultúrpolitikánk az Európai Unióban címmel, majd Oláh József költő előadása és Vasy Géza Versvilág című kötetének bemutatója után F. Márton Erzsébet színművész tart műsort Régi váradi dalok címmel. Az írótábor a hagyományoknak megfelelően díjátadással zárul. Barabás Zoltán elmondta, arra törekszik, hogy a rendezvénysorozatnak összmagyar jellege legyen, tehát ne csak a Partiumból és Magyarországról, hanem más vidékekről is érkezzenek meghívottak. Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár) 2012. július 8.A Partiumról a IX. Partiumi ÍrótáborbanJúlius 5-7. között a nagyváradi Góbé csárdában zajlott le a IX. Partiumi Írótábor, melyen számos érdekes előadás hangzott el és több könyv bemutatására került sor. Az eseménysorozat csütörtökön délután kezdődött a hivatalos megnyitóval, majd Kisteleki Ibolya zenei vonatkozású ex libris gyűjteményének tárlatnyitójára került sor. Ezt követően dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tartott előadást Nagyvárad irodalmi életéről. Az irodalomtörténész a város történetét felidézve beszélt Nagyvárad irodalmi nagyságairól, a jelentősebb irodalmi teljesítményekről. Elhangzott, hogy a város jelentős kulturális központja volt Magyarországnak, először Vitéz János idejében érte el ragyogásának csúcspontját, amikor is reneszánsz művelődési központ volt. Ugyancsak virágkorát élte a város a magyar reformkor idején, de talán a város kiemelkedőbb korszaka XIX. és XX. század fordulóján volt, amikor az Ady Endre nevével fémjelzett irodalmi élet a magyar irodalom egyik legjelentősebb momentumát képezi, mint ahogy korszakos jelentőségű volt a Holnap Antológia megjelenése is. Az impériumváltás után elkezdődött Várad hanyatlása, hiszen központi helyzetűből határvárossá vált, és elkezdődött a magyar lakosság visszaszorulása a román ajkú lakossághoz viszonyítva. Ez a folyamat 1920-ban kezdődött, Nagyvárad az 1970-es években vált román többségű várossá. A 80-as években a bukaresti zsarnokság ellenhatásaképpen jelent meg Nagyváradon az Ellenpontok folyóirat, de általános jellemzője ennek a korszaknak bárminemű magyar irodalmi kezdeményezés elsorvasztása, ami nem a pártcélokat szolgálta. 1990-től ismét gazdag helyi magyar sajtóélet kezdődött el, és a helyi irodalmi életet gazdagítja a kilenc évvel ezelőtt útjára indított partiumi írótábor is, mondta Pomogáts Béla. Az első napon előadást tartott még dr. Major Enikő, a Partiumi Keresztény Egyetem tanára, majd bemutatkozott a Pallas Akadémia könyvkiadó, bemutatták továbbá Pataki István (Éreosz egén heten meg én) valamint Tóth János és Péter I. Zoltán kötetét (Egy kis séta), és a jelenlevők szemelvényeket hallhattak kortárs partiumi magyar költők román nyelvre fordított műveiből. A második nap Másnap, pénteken is több előadás és könyvbemutató színesítette a műsort. Ennek a napnak az egyik legkiemelkedőbb programja a kerekasztal-megbeszélés volt a 21. századi partiumi magyar irodalom ismertségéről. Már a kerekasztal megbeszélés előtt polémia alakult ki annak kapcsán, hogy Papp Für Lajos költő előadásában elárulta, hogy a Poet.hu irodalmi portálon évente huszonhárom ezer vers jelenik meg. Több jelenlevőt megdöbbentett ez a szám, Szakolczay Lajos műkritikus kifejtette, hogy ekkora mennyiségű vers nyilvánvalóan nem képezhet minőséget, ez a versdömping oda vezet, hogy a költészethez nem értő közönség a gagyit olvassa a jó versek helyett. „Az olvasót a jó irodalom felé kell terelni”, szögezte le. Papp Für Lajos válaszában kiemelte, hogy a honlap segített abban, hogy igényesebb irodalmi portálok látogatottsága is megnőjön, ugyanakkor ez a honlap segített abban is, hogy valóban tehetséges költőket fedezzenek fel. A kerekasztal beszélgetésen Pomogáts Béla kifejtette, hogy a magyar irodalom általában, ezen belül a költészet különösképpen nem tudja ellátni azt a feladatot, amit hosszú éveken át betöltött. A magyar költészet mint intézmény belterjessé vált, nagyon sok költő magának ír. A korábban említett 23 ezer megjelenő vers is a költészet lényegtelenné válását bizonyítja. A költészet korábbi közvéleményformáló szerepe az utóbbi húsz évben teljesen erodálódott, de a magyar szellemi élet nem vet számot ezzel a jelenséggel, pedig rá kellene döbbenni a költészet szerepvesztésére, és ezt a nem kedvező irodalmi helyzetet valahogy meg kellene változtatni – figyelmeztetett Pomogáts Béla. Magyar és európai kultúrpolitika Július 7-én szombaton délelőtt Tőkés László EP-képviselő tartott előadást Kulturális politikánk az Európai Unióban címmel. Azzal a gondolattal kezdte beszédét, hogy a globalizmus, a »maradék« internacionalizmus és az erősödő kozmopolitizmus korszakában tudatában kell lennünk regionális értékeinknek, vagyis a sajátosság méltóságát kell megélnünk és megőriznünk. Beszédében hangsúlyozta az európai esélyegyenlőség gondolatát. Az Ukrajnában elfogadott nyelvtörvény, mely lehetővé teszi azt, hogy Kárpátalján a magyar hivatalos nyelvvé váljon, megmutatja azt az irányt amerre haladnunk kell – fejtette ki. Tőkés László a továbbiakban elmondta: „Elismeréssel szólhatok az európai soknyelvűség stratégiájáról, amelynek kidolgozásában Leonard Orban román biztosnak is jelentős része volt. Sajnálatos, hogy ő maga nem tudja a saját maga által meghirdetett nyelvi alapelveket például a Babes Bolyai Tudományegyetem esetében alkalmazni.” Tőkés László a kulturális sokszínűséget támogató európai intézményekről beszélt a továbbiakban, kiemelve többek között az Európai Fordítói és Tolmács Szolgálatot, és az Európai Kultúra Fővárosa intézményt. Majd rátért saját tevékenységének ismertetésére az Európai Parlament intézményén belül. Mint elmondta: „Az EP alelnökeként a vallási, egyházi párbeszéd intézményesítésével foglalkoztam. Ezzel kapcsolatban fogadtunk el az Európai Parlament elnökségében egy fontos határozatot, amely beillesztette az egyházakat az európai politika struktúráiba, és alanyi jogot biztosít az egyházaknak, a vallási közösségeknek, sőt, a nem vallási világnézeti közösségeknek is az európai politika alakításában.” Kiemelte, hogy a magyar európai elnökség kiváló alkalom volt arra, hogy a magyar kulturális művelődési politika és az európai művelődési politika terén kihangsúlyozódjon. Magyarok Európában Beszéde utolsó harmadában a különböző nemzeti türelmetlenségek veszélyeire hívta fel a figyelmet az előadó, kiemelve többek között azt, hogy a 250 ezres lélekszámú moldvai csángó magyar közösség ellen, kivált az első világháborút lezáró trianoni békediktátum óta vértelen genocídium folyik, melynek következtében a magyarság egyik legősibb kultúráját hordozó közösségének nyelve és identitása tűnik el. „Mindezeket meghaladva beszélhetünk egy olyan kontinentális békeprojektről, amelynek megvalósulásán fáradozik az Európai Unió, szembeállíthatjuk ezt a békeprojektet a békeszereződéseknek a lesújtó hatásával.” Tőkés László kiemelte, hogy az Európai Unióban meg lehet valósítani a magyar uniót, vagyis most a magyar érdek és az európai érdek egybeesik. „Ebben a közegben, az Európai Unióban keressük felemelkedésünk módját” – zárta előadását Tőkés László. Díjazott Tőkés László előadást követően Oláh József költő beszélt az érmelléki, vagy onnan származó költőkről. Majd maga Szakolczay Lajos kritikus mutatta be Vasy Géza Versvilág című, verselemzéseket tartalmazó kötetét. F. Márton Erzsébet színművésznő Régi váradi dalok gyűjtőcím alatt szavalt Váradról szóló, Váradhoz köthető verseket. A IX. partiumi Írótábor zárásaképpen és immár nemes hagyományt követve kiosztották a Partiumi Írótábor díját, melyet ez alkalommal Oláh János költő, a Magyar Napló főszerkesztője kapott meg. A laudációt dr. Kösöböcz Gábor fogalmazta meg és olvasta fel. Többek között elmondta: „Oláh János mindhárom műnemben maradandót alkotó, változatos élmény- és érzékenységformákat tárgyiasító, sokoldalú szerző.” A méltató kiemelte Oláh Jánosnak nem csak írói, hanem szerkesztői munkáját is: Oláh János az utóbbi két évtizedben szerkesztőként, kiadóként és irodalomszervezőként több ember munkáját végezte el. „A Magyar Napló című folyóiratot 1994 óta főszerkesztőként irányító Oláh János a kortárs irodalom egyik legrangosabb, széles körben ismert és megbecsült orgánumává, úgymond a magyar irodalom zászlóshajójává tette.” A kitüntetett Tőkés Lászlótól vette át az oklevelet és az emlékplakettet. Pap István Erdon.ro 2013. szeptember 1.Kapumentők ünnepeltek ÜlkébenSzázkilenc éves, nemrégiben felújított székely kaput avattak fel Ülkében. Az ünnepség az e hétvégi V. Ülkei Falunapok rendezvénysorozat legrangosabb programja volt, az átadáson a felújítási munkálatokat végző Kőlik Alapítvány képviselői is jelen voltak. A falu legrégebbi háza előtt álló, százkilenc éves kapu felújítása érdekében összefogtak a települések: a mostani tulajdonos, az Ülkéért Alapítvány a máréfalvi Kőlik Alapítvány és az Europa Nostra-díjas Kovács Piroska segítségével valósította meg a néhai gazda, Szász Antal vágyát, a megrongálódott kapu régi pompájának visszaállítását. A közös munka azonban várhatóan folytatódik, ugyanis a felújítók az eddigi megvalósítások számbavétele után a közösség figyelmét a további tennivalók felé irányították. Az avatóünnepségen a szervezők több ízben is megköszönték a Kőlik Alapítvány, valamint az oroszhegyi és a Hargita megyei önkormányzat segítségét. Bálint Elemér Imre, Oroszhegy község polgármestere beszédében kiemelte, a több mint százéves székely kapu a székelység múltjának jelképe. A kapu elválasztja a magánélet terét a köztértől, kinyílva azonban össze is köti az egyén életét a közösségével. A köztér szimbolizálhatja a nemzetet, a porta a kis, zártabb közösségeket, ilyenformán pedig a kapu a falusi közösségnek a nemzethez, a nagy egészhez való tartozását jelképezheti – emelte ki a polgármester, hangsúlyozva egyúttal a kis települések összefogásának nélkülözhetetlenségét. Birtalan József, a kapumentő programot támogató megyei önkormányzat alelnöke megköszönte Kovács Piroskának és a Kőlik Alapítványnak az értékek, az örökség megőrzése érdekében tett erőfeszítéseit, s felkérte a helyi közösség tagjait, hogy alakítsanak ki partnerkapcsolatokat annak érdekében, hogy a székelyek kapui mindig nyitva állhassanak a jó szándékú emberek előtt. A kapumentő munkájáért Europa Nostra-díjjal kitüntetett Kovács Piroska rámutatott: a díszes kapu nem csupán egy építmény, hiszen a székelység szimbólumává nőtte ki magát. „Mostanra sikerült a világ elé tárnunk, hogy a székely kapu számunkra több mint tárgy. Az ülkeiek ezzel a kezdeményezéssel bebizonyították, hogy ragaszkodnak hagyományaikhoz, székelységükhöz” – jelentette ki, hozzátéve, reméli, hogy a következő falunapra a régi ház is az alapítvány tulajdonába kerül, s tájházat avathatnak az ünnepen. Ezt követően felolvasott egy kötelezvényt, amelyet aláírva az Ülkéért Alapítvány, valamint a helyi és megyei önkormányzat képviselői a megmentett érték megbecsülésére, megőrzésére, felelősségteljes karbantartására kötelezték magukat. Az ünnepi hangulat akkor hágott tetőfokára, amikor Oláh József helyi plébános felajánlotta a közösségnek a felújított, évszázados kapu Székelyszenttamáson található „nagy testvérét”, a kántorlak előtt álló, 1896-ban készült építményt. Mint elmondta, a 117 éves székely kaput az ülkei András Domokos állíttatta, ennek szerinte a frissen rendbe tett, a helyi Márton Áron által készíttetett kapu közelében lenne a helye, hogy „a két testvér találkozzon”. Kovács Piroska azonnal igent mondott az öreg építmény felújítására, erre az összegyűlt hallgatóság üdvrivalgásban tört ki. A plébános áldását követően a felújítási program támogatóit megajándékozták – a kapuállítás hagyományaihoz híven pálinkával –, majd a vidám koccintás után szinte kizárólag a jövőre vonatkozó tervekről, a további szükséges tennivalókról beszélgettek a részvevők. Mint Kovács Piroska elmondta, a megrongálódott, évszázados kapu statikai helyreállítását tavaly sikerült befejezniük, továbbá kicserélték a tetőzetet, ez év tavaszára maradt a festés. „Vannak azonban még tennivalók. Amikor megvalósul a faluközösség azon álma, hogy a ház is köztulajdonba kerül, további munkálatokat végzünk” – adta tudtunkra. Bálint Kinga Katalin Székelyhon.ro 2014. április 6.Provokáló recepciós Seuso-kincsekkel: erdélyi sajtós a pesti választásokonA belvárosi szálloda recepciósa irritált volt az erdélyiek jelenlététől, mások érezhető szimpátiával viseltettek a Székelyhon.ro tudósítójának felmatricázott szolgálati járműve iránt. Vegyes benyomások Budapestről az országgyűlési választások napján. Békés tavaszi Budapesten sétálgathatott az ember az országgyűlési választások napján. Többnyire csak az MSZP és a DK aktivistái éltek a kampánycsendmentesség lehetőségével, és igyekeztek az utolsó pillanatban maguk, illetve jelöltjeik mellé állítani a „tévelygőket”. A szocialista jelölt, Oláh József aktivistái engem is megszólítottak az Andrássy úton, de minden különösebb rosszallás nélkül tudomásul vették, hogy nem vagyok érdekelt az ügyben. Egy budai választóhelyiség előtt sem románoztak le, holott a bukaresti jelzésű szerkesztőségi autó akár alkalmat is kínálhatott volna rá, ám a gépkocsi Székelyhontól az Erdélyi Naplóig terjedő feliratozása inkább empátiát fakasztott az ott lévőkben. Az országos átlagot jóval meghaladó módon ott már 20 százaléknál tartott a részvétel, hiába, a polgári gyökerű budai hegyvidéki lakók a választást a vasárnapi kirándulás elé helyezték. Nagy tisztelet övezte a feleségével épp akkor megjelenő Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező-kultúrtörténész-író-politikust, aki soha nem rejtette véka alá fideszes kötődését. A belvárosi szálloda recepciósa kicsit másként viszonyult hozzám és a nap történéseihez. „Miért tartotta fontosnak éppen ma Budapestre érkezni?” – kérdezte alig leplezetten provokatív módon, az újságírói munkára való hivatkozás azonban megtette a hatását. Már csak azt hallhattam, hogy valakinek a telefonba sírja el bánatát, miszerint a románok Pestig is képesek eljönni szavazni „ezekre”. A Nemzeti Választási Irodánál az övem csatja is gyanús volt a beléptetést végző biztonsági embereknek, a továbbiakban azonban szinte néptelen épületben kószálhattam. Az NVB ugyanis éppen vég nélkülinek tűnő ülésen kereste a jogi válaszokat különböző olyan választási észrevételezésekre, amelyeknél kizárólag hajmeresztőbbekkel találkozhattunk a romániai választási gyakorlatban. Talán csak két baloldali belvárosi jelölt kifogása érdemel említést, ők az MTI és MTVA tevékenységével voltak elégedetlenek, miszerint a közmédia nem foglalkozott megfelelő mértékben és kritikussággal Rogán Antal vagyonügyeivel. A kifogást – hatáskör hiányában – a bizottság elutasította. Kicsit odébb hosszú sor kígyózott: no nem a választási helyiségbe való bejutás céljából, a Parlamentben kiállított Seuso-kincsekre voltak kíváncsiak. Szinte kivétel nélkül magyarok. „Ha már kimozdultunk választani, gondoltuk, megnézzük ezeket a műtárgyakat” – mondta egy középkorú hölgy. Sorok azért a körzetek körül is akadtak, de a Wesselényi és Kertész utca sarkán várakozók például kivétel nélkül átjelentkezett szavazók voltak. Az iroda munkatársai azonban már készültek az utolsó választási órák ostromára. „Ha fél hét körül visszajön, meg fog lepődni, mennyien hagyják utolsó percre a voksolást” – invitált egyikük. Ami biztos: 15 órakor még bő másfél százalékkal a négy évvel ezelőttinél kisebbnek bizonyult a választási aktivitás. Csinta Samu. Székelyhon.ro 2014. december 2.Előre tekint a húszéves DalosszövetségÚjraalakulásának 20. évfordulóját ünnepelte szombaton a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD). – A kerek évforduló azt jelenti, hogy vannak emberek, akik fáradságot nem kímélve éltetik ezt a szövetséget, és fontosnak tartják Erdélyben a magyar kórusmozgalmat – magyarázta Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója. Oláh József esperes az istent dicsőítő ének fontosságára hívta fel a figyelmet. Széman Péter EMKE-elnök üzenetét Vincze László tolmácsolta. Ebből megtudhattuk: az EMKÉ-nek a dalosszövetséggel a legszorosabb a kapcsolata, ami sok közös rendezvényben konkretizálódott. A RMD húszéves tevékenységét méltatva Vincze EMKE-plakettet adományozott Tóth-Guttman Emesének. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője felvetette a RMD és a folyóirat közötti együttműködés ötletét: kórusmozgalomról szóló írások és kottapéldák jelennének meg. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2015. november 17.Gyerekkoncerttel ünnepelt a dalosszövetségA Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) idei közgyűlését Oláh József református lelkipásztor áhítata nyitotta meg, majd Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója köszöntötte a tanintézet dísztermében gyűlésező RMD-tagokat. Széman Péter EMKE-elnöke az RMD aktív jellegét emelte ki. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője pedig azt hangoztatta: a folyóirat nyitott az RMD-vel való együttműködésre, cikkeket, kottaanyagot közölnének, esetleg mellékletben foglalkoznának a Dalosszövetséggel. Az RMD elnöke, Tóth-Guttman Emese a gyermek- és ifjúsági énekkarok tevékenységének ismertetésével kezdte beszámolóját: – A tanügyminisztérium által az elmúlt tanévben megrendezett kórusversenyen első díjat nyert a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum énekkara, és második díjas lett a Kolozsvári Református Kollégium kórusa, a S. Toduţă Zenei Főgimnázium Kállay-Miklós Tünde aligazgató által vezetett énekkara pedig más kategóriában ugyan, de különdíjban részesült. A Nagy Éva Vera és Czakó Gabriella iskolanővérek által vezetett Marosszéki Kodály Zoltán gyermekkar idén Magyar Örökség Díjban részesült. A Haáz Sándor által dirigált szentegyházi gyermekfilharmónia is több ünnepi hangversenyen lépett fel, így a tizedik alkalommal megszervezett Szebeni Ars Hungaricán is. Kolozsváron szervezték meg a magyar egyetemisták kórustalálkozóját, és az Éneklő ifjúság Kodály Zoltán szellemében hangversenyt is. Ezen kívül kórustalálkozókra és népdalversenyekre került sor Erdély különböző településein. Több erdélyi kórus fennállásának kerek évfordulóját ünnepelte. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2015. november 19.Csengő vers Lujzikalagorban„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak. Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”. Bármilyen kicsit, ha tudtam adni... A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”. Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi. Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.” Mindig történik valami Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket. Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.” A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen. A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.” Zenés barangolás a Kelekótyával Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!” Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme. A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve. Tudatosan, lépésről lépésre A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják. Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 29.Sikeres irodalmi est volt BihardiószegenA decemberben megalakult Berettyó-menti és Érmelléki Közművelődési Egyesület (BÉKE) első rendezvényét a magyar kultúra napja alkalmából tartotta a bihardiószegi Zichy-kastélyban, amelyre közel száz helyi és környékbeli érdeklődő látogatott el Mihályfalvától Székelyhídon és Margittán keresztül Diószegig. Az irodalmi est a Himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd Ghitea-Szabó Angéla kántornő vezetésével a helyi iskolások furulyacsoportja adott elő rövid műsort. A helyiek nevében dr. Szabó József helytörténész köszöntötte a meghívottakat és a helyieket. Mados Attila, Bihardiószeg polgármestere megköszönte az egyesületnek, hogy első rendezvényük színhelyéül e települést választották, gratulált a rendezvényhez, és biztosította az egyesület tagságát, hogy Diószeg bármikor helyt ad hasonló kulturális eseményeknek. Dr. Oláh József, a BÉKE elnöke köszöntőjében kitért a Himnusz megírására, a magyar kultúra napjának és magyar irodalmunk fontosságára. Ezt követően Zsidó Piroska helyi pedagógus, a BÉKE egyik alapító tagja tartott érdekes előadást Kölcsey és a Himnusz szerepe magyarságunk irodalmi életében címmel. Az általános tudnivalók mellett sok újdonság és kuriózum derült ki nemzeti imánkkal és költőjével kapcsolatban. A kivetítéssel tarkított előadás után szabad versfelolvasást tartottak, melyen Oláh József és az érmihályfalvi Szilágyi Ferenc Hubart saját verseiket, míg Szabó József a diószegi néhai Géczi József verseit, Varga Irénke pedig helyi pedagógus saját fiának verseit osztotta meg a hallgatósággal. Egy rövid szünet következett, mely alatt a vendéglátók finom kaláccsal, meleg teával és a helyi borbarátok körének jóvoltából díjnyertes diószegi borokkal látták vendégül a jelenlévőket. A szünet után Szabó József helytörténész vezette végig az érdeklődőket a Zichy-kastélyban berendezett állandó kiállításon, melynek témája az Érmellék. A jelenlévők megismerhették a Zichy-kastély építésének történetét és Bihardiószeg múltját, valamint az Érmellék földrajzi kialakulását, a lápvilág, az állat- és növényvilág sokszínűségét és gazdagságát. Az est végén Tőtős Norbert a BÉKE ügyvezető elnöke köszönte meg a helyi vezetők hozzájárulását a sikeres rendezvényhez, az érdekfeszítő előadásokat, valamint a nagyszámú érdeklődő jelenlétét. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2016. június 11.Korszerűsítették a néprajzi részleget ( Székely Nemzeti Múzeum)A korábbihoz képest korszerűbb, a társadalmi rétegződést is szemléltető elemekkel bővült a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének második emeleti alapkiállítása. A Még felöltözködöm innepi gúnyámba című kiállításon népi viseletek, textíliák és hozománykellékek révén ismerjük meg a háromszéki tárgyi és ruházati örökség egy részét. A néprajzi alapkiállítás három tematikára épül, ezek egyike a most felújított rész. Az első emeleti A gyermekkor tíz éve kiállítás, valamint a régi népi mesterségeket bemutató terem továbbra is változatlan, a viselet-textil-hozomány kiállítás ellenben lényeges változáson ment át. Az egykor Gazda Klára által kidolgozott tematika nem változott, ellenben új koncepció szerint válogattak a kiállításrendezők a múzeum közel tizenhétezer darabot számláló néprajzi gyűjteményéből. Lényeges elem, hogy a tíz felöltöztetett bábun minden egyes ruhadarab összeillő, vagyis egy adott korból származik, és településenként az élet más-más pillanatait, eseményeit rögzíti, van köztük felsőrákosi esküvői, árapataki magyar, árkosi idősasszony-, sepsiszentgyörgyi iparos-, bodosi polgári, magyarhermányi női viselet. Szintén új elem a kuckósítás: cipészműhelybe, kenderfeldolgozóba, kelengyetárgyakat bemutató konyhába pillanthatunk be, a negyedik kuckóban háromszéki népi mesterségekről láthatunk rövidfilmeket. Egy polgári és egy nemesi szobabelsőt is berendeztek annak minden kellékével együtt, de nem hiányzik a kelengyés szekér sem, amelyet homokágyon helyeztek el. A tárlókban különböző mesterségek szerszámait, szerelmi ajándékokat, szőtteseket, varrottasokat, hímzett textíliákat látunk, ezek megvilágítása műtárgykímélő. Szőcsné Gazda Enikő kiállításrendező lapunknak elmondta: a felújítás igazi csapatmunkában történt, a dizájn, a világítás, a fényképelemek, a gyűjteménydarabok restaurálása, az asztalosmunka mind hozzájárult a megjelenítéshez, Éltes Barna, Musát Arnold, Lázár-Prezsmer Kinga, Oláh József nélkül mindez nem sikerült volna, a Kinda István és Simon József által készített kisfilmek, valamint a Bartha Zonga és Vinczeffy Orsolya vezette múzeumpedagógiai foglalkozások pedig élettel töltik meg a kiállítást. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-17
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
